Vilniusból a világ
Martin József írása
Első látásra nem könnyű megszeretni Vilniust, különösen, ha későn érkezünk, ha hideg van, és a buszvezető mogorva, anyanyelvén kívül alig tud más nyelven, ha leszállunk a buszról, és nem tudjuk, hol vagyunk, hol lehet a keresett szálloda. Akkor javul hangulatunk, amikor sok kérdezősködés után két fiatal hölgyre bukkanunk, akik értenek angolul, előkapják a mobiltelefonjukat, s máris tudjuk, merre van az arra. Ha villámlátogatásunk nem kezdődött is zökkenőmentesen, a legdélibb és egykor a pogányságot legtovább őrző balti állam fővárosa a folytatásban sok-sok kellemes meglepetést tartogatott, miközben a fél évszázados szovjet „vendégeskedés” öröksége máig nem tűnt el. De hát hogy is tűnt volna? - korrigálom berzenkedésemet, miközben egy konferenciaközpont kerítését nézegetem. A beton lábazatra erősített vasrudak faléceket tartanak, egyik-másik kitört, megrepedt, bizony inkább egy elhanyagolt nyaralót idéz a nagy területet körülölelő „védőrendszer”, semmint egy „technológiai parkét” – pedig ez van itt, s belül a legmodernebb technika fogadja a látogatókat, ez esetben az Európai Újságírók Szövetségének közgyűlését, húsz ország mintegy hatvan újságíróját, kommunikációs szakemberét.
A világpolitika kellős közepébe csöppenünk. Darius Skusevičius külügyminiszter-helyettes Oroszország “információs háborújáról” beszél: amint kifejti, Moszkva ellenséges félretájékoztatással, hamisított hírek kampányával próbálkozik a balti országokban és sok más nyugati államban. Ennek célja a poltikai befolyás növelése, valamint a tekintélyes és hitelesnek ismert nyugati médiumokba vetett bizalom megrendítése. A téma a nap folyamán ismét előkerült, politológusok és közvéleménykutatók fejtegették, hogy a kommunikáció és az információtovábbítás mely frontjain támad Moszkva, lényegében azt állítva, hogy Litvánia – másokkal együtt – “hadban áll” az oroszokkal. Ez is egyfajta “hadviselés” csak más eszközökkel, variálom magamban az ismert mondást, de azért kételkedem: nem túlzás ez? A válaszokból az derül ki, hogy úgy gondolják, a demokratikus nyugati világ ma sebezhetőbb és gyengébb, mint a hidegháború lezárásakor, és úgy látják, a NATO-tagság ernyője alatt saját erőfeszítéseik mellett nagy szükség van a nyugati szolidaritásra, az összetartás fokozására. De bőven akad feladat –a vilniusi elemzők szerint – a média házatáján is: egyfelől meg kell erősíteni a “független, minőségi” tájékoztatást, másfelől a médiafogyasztókat rá kell vezetni arra, miként különböztessék a hiteles híreket a hamisaktól.
Itt két kísértésbe ütközöm: el kellene kanyarodni az elkeserítő magyar médiavilág felé, illetve elmélyedhetnék Putyin “cár” – ahogyan a The Economist nevezte az orosz elnököt – sajátosan terjeszkedő politikájának elemzésében, ám egyiket sem teszem. Ez utóbbiról elég legyen annyi, hogy a litvánok, illetve a baltiak a krími és a donyecki agresszió után felettébb féltik függetlenségüket Moszkvától, s mindazok után, amiken ők keresztülmentek, ki is vehetné ezt zokon tőlük?
Az orosz nyelv és kultúra ügye bízvást elválasztható a kíber-teret is magába foglaló putyini terjeszkedéstől. Az idősebb generációból máig sokan beszélnek oroszul, s persze a Vilniusba Minszkből átruccanó turisták számára is az orosz a közös nyelv; történelmi okokra vezethető vissza, hogy írásban és szóban sokszor találkozni a lengyellel; egy kicsit szarkasztikus megjegyzés szerint Varsóban még mindig többen állítják, hogy Vilnius most éppen “litván megszállás alatt” van. A fiatalok közül viszont sokan már inkább angolul tudnak. Az elvándorlás igénye – amit Livániában is ösztönöznek a nyugatiakhoz viszonyított alacsony bérek – meg az uniós tagság nyilvánvalóan az angol felé fordítja a figyelmet, amit többször is megtapasztaltunk. “Négy hét alatt befogadtuk és meghonosítottuk az Über-szolgáltatást a taxizásban” – mondja jól érzékelhető büszkeséggel Remigijus Simasius polgármester, korábbi parlamenti képviselő kivételesen elegáns angolsággal. Azt is örömmel említi, hogy a város adatszolgáltatási rendszere a világon a legnyitottabbak közé tartozik, a turizmus fejlődését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tavaly egymillió látogató kereste föl a litván fővárost. Másik nyilatkozatából azt is tudni lehet, hogy Vilnius polgárainak 98 százaléka elégedett városával, s ez még a stockholmi és koppenhágai arányszámokat is felülmúlja. Korábbi politikusi múltját nem meghazudtolva, Simasius leszögezi, Litvániában az okoz aggodalmat, hogy az Európai Unió ugyanolyan erős tud-e maradni a jövőben, mint amilyen most, mert majd’ minden tagországban akadnak befolyásos nacionalista mozgalmak; szerencsére, mind ezektől, mind a kommunista szélsőségtől mentes a litván belpolitika, mondta a város első embere az International Meetings című angol nyelvű folyóiratnak.
Vilniusból sajátos balti látószögben látszik a világ, de mi látszik magából Vilniusból? Egy szépséges város, sok parkkal, folyóval, pompás - jórészt barokk - templomokkal; a vár és a belváros még mindig őrzi a régi nagyság nyomait, hiszen a lengyelekkel összefonódó nagyfejedelemség határai valamikor a XV. században a Balti tengertől a Fekete tengerig húzódtak. A város csodái túlélték az évszázadok viharát, túl a sok irányból özönlő rengeteg hódítót, egyiket-másikat le is nyűgözték, mint például az Anna templom Napóleont, aki állítólag ezt a templomot “a tenyerén szerette volna Párizsba vinni”. Mi ott hagytuk a sok látnivalót, amelyek miatt bármikor szívesen visszamennék, de nem télen, s ha lehet, nem tanácskozásra. Csak úgy, mondjuk, egy hétre, elmélázni a múlton, megkeresni, hol is lakott Puskin meg Stendhal, ellátogatni a Mickiewicz-múzeumba, sétálni a Gediminas-dombon meg a Neris partján. Hamar összejönne egy hétre való program!
