Az ellen-globalizmus zsákutcája
Martin József írása
/megjelent a Magyar Hang 2026 március 27-ei számában/
Az ellen-globalizmus zsákutcája
„Abban mindenki egyetért, hogy az igazságos eljárásnak a javak kiosztásában bizonyos érdemesség szerint kell történnie; csakhogy persze nem mindenki ugyanazt az érdemességet tartja irányadónak…”
(Arisztotelész)
Hosszú idő-e 15-16 év a politikában? Harold Wilson egykori brit munkáspárti kormányfő megjegyzése szerint a politikában „egy hét is nagy idő”, hát még másfél évtized: mint sokan felidézték már, a magyar glóbuszon Orbán Viktor abszolút rekorder, mivel megszakítás nélkül 16 éve tölti be a kormányfői pozíciót, maga mögött hagyva Tisza Kálmán (1875-1890) sokáig megdönthetetlennek vélt rekordját. Orbán előnye még nagyobb, ha a most véget érő 16 évhez hozzávesszük első négyéves kormányfői működését. Ám az előny alapvetően a számokra szorítkozik, nem a lényegre. Tisza Kálmán másfél évtizedes működése alatt – minden hiányosság ellenére is – a modern magyar állam szervezetének a kiépítése zajlott, a jogbiztonság megteremtésétől az adórendszer korszerűsítéséig, Deák Ferenc szellemében. Abból a szempontból is, hogy a belső átalakulás megfelelt – bár olykor csikorogva, de mégis - a dualista államszerkezetnek, a Monarchia létéből fakadó külpolitikai igényeknek. Bár Tiszára mondták, hogy „csökönyösségig menő aprólékossággal” ragaszkodott a kiegyezéshez, ez többé-kevésbé elmondható utódairól is, a frontális szembefordulás az uralkodóval egyikük politikai napirendjére sem került fel komolyan.
A dualizmus első másfél évtizede párhuzamba állítható – legalább is valamennyire - az első világháborút követő másfél évtizeddel és az 1989-es rendszerváltás után következő tizenöt évvel. A háborús összeomlás szörnyű periódusba, két-három éves „hideg polgárháborúba” torkollott, majd az országcsonkolásból alig-alig felocsúdva, egy sokak által életképtelennek minősített országalakulatban kellett újjá alakítani a régi rendszert. Bethlen Istvánék ellenforradalma megtette ezt, ami még a súlyos válságok s az antiszemitizmus – később tragédiába forduló - politikai felértékelése ellenére is igaz. A működő társadalom beindítása megint csak összefüggött a külpolitikával: azzal a felismeréssel, hogy az antanthatalmak támogatása nélkül az ország nem tud lábra állni és megszabadulni a külföldi – elsősorban román - megszállóktól.
A nemzetközi összehangoltság egyik alapvető érdeme a legújabb rendszerváltozásunknak is: a reformkommunista elődök, elsősorban Németh Miklós vonalát megerősítve az 1990-es szabad választások után az Antall József vezette jobbközép koalíció - a szocializmus ideológiai terheitől megszabadulva - szinte természetes mozdulattal fordult a nyugati közösség felé, ami teljességgel megfelelt a társadalmi többség értékválasztásának: a vágyott liberális demokrácia, a szemünk előtt lebegő modern jóléti állam megalapozása és hosszú távú célja a lehető legjobb nemzetközi keretet kapta az euroatlanti szervezetekkel, a NATO-val és az Európai Unióval. A dualizmus kezdő periódusával ez az időszak annyiban is egybevethető, hogy mindkét esetben társadalmi rendszert kellett felváltani: ’67 után a feudalizmusnak intettek – ha nem is maradéktalan – búcsút, ’89 után a szocializmusnak, hogy lehetővé váljék a „visszalépés” persze nem ugyanabba a kapitalista folyóba, amelyben a Monarchia áru- és tőkevilága már megmártózott.
A felsorolt periódusok amellett tanúskodnak, hogy másfél évtized bizony sok idő - nemcsak szűkre szabott egyéni életünkben, hanem a rendszerek és társadalmak világában is. Lendületes és öntudatos, a realitásokkal számoló politika elég messzire tud jutni, amit különben a legújabb rendszerváltozások folyamán velünk együtt indulók is bizonyítanak: ha a fontosabb mutatókat vesszük, alaposan lemaradtunk, elsősorban a balti államokra – kivált Észtországra – utalhatunk, de a szlovén és a lengyel példa is megerősíti, hogy a társadalmi gyarapodás, az erkölcsi értékekre alapozott demokratikus rend liberális szellemű kiépítésében aránylag nagy út tehető meg másfél évtized alatt.
Már ha van ilyen szándék. Az orbáni bő másfél évtized ugyanis nem elsősorban aktivitásban tér el a hazai elődöktől vagy a mai külföldi kortársaktól, hanem abban, hogy – szögre akasztva a kezdeti liberális pontokat, hogy Tisza Kálmán fordulatára utaljunk az ismert szólás átfordításával – Orbán más ideológiának kötelezte el magát, mégpedig rendkívül intenzíven. Sokat, sőt unalomig emlegetett a fordulat jellege, amelynek fő ismérve a liberális szellemiség helyett az antiliberalizmus, demokrácia helyett pedig valamiféle autokratizmus; magam a hangsúlyt inkább arra helyezném, hogy egyfajta „ellen-globalizmust” hirdetett meg Orbán, amely a Földünket keresztül-kasul átjáró nemzetek közötti és feletti irányzatokat lenyomja, a nemzeti szuverenitást pedig magasba emeli. És hogy mindez simán menjen, a centralizációt oly módon hajtotta túl, hogy annak mértéke idegen a kapitalista világ verseny szellemétől, ellenben mindnyájunknak ismerős, akik már éltünk a létezett szocializmusban.
Az „ellen-globalista” ideológia azonban csődbe vitte az orbáni politikát, és egyik okozója lehet a NER-bukásának. A világ ugyanis – minden látszat ellenére – nem efelé tart, Orbán a menetiránnyal szemben halad, mint az a bizonyos autós, aki a többieket, a helyesen autózókat lehülyézi. Vegyük először Trump elnököt: Orbán és csapata elfelejtkezett arról, hogy az elnök nem király, s nem lesz örökké államfő, mi több, a „béna kacsa” időszak nála is hamar elkövetkezik. Egyébként pedig kis módosítással alkalmazható Octavio Paz Nobel-díjas mexikói író mondása, aki egyszer azon lamentált, hogy „milyen távol az Isten, s milyen közel az Egyesült Államok”; mi, a Duna partján pedig azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok – minden szempontból - igen távol esik tőlünk, nekünk Európa van sokkal közelebb. Amerikával nem vagyunk és nem leszünk soha egy súlycsoportban – minden törleszkedés ellenére sem -, csak a hihetetlenül magabízó kormányfői hübrisz, a realitásoknak fittyet hányó kevélység ábrándozhat partneri egyenlőségről.
A távoli Egyesült Államok nem helyettesítheti a közeli Európát, pontosabban az Uniót, amelynek peremére éppen az ellen-globalizmus és a nemzeti szuverenitás hamis felértékelése sodorta a magyar kormányt. A politikai közép helyett Orbán az antiliberális szélsőjobbot választotta vezérlő csillagául, de számítása – ma már világosan látszik – nem vált be, a „patrióták”, a nagyon is különböző szélsőjobbos pártok képtelenek átvenni a hatalmat, mert híveik száma a tagállamokban nagyjából 20-30 százalék között mozog, ami sok, de a kormányzáshoz kevés. Az Unió peremére szorult magyar kormánypolitika szinte frontálisan került szembe azokkal, akik legfontosabb szövetségesei lehetnének: a megroppant nyugati szövetségesi kötelékből keleti délibáb kergetés lett, s a szégyenletes közeledés Putyin Oroszországához, valamint a gyalázatos szembefordulás a megtámadott Ukrajnával.
Az ellen-globalizmus zsákutcája azonban igen széles, sok minden elfér benne; ott rekedt a belpolitikai csődtömeg is – a gazdasági egyhelyben topogástól az ellátórendszerek válságáig -, hiszen az egykori Marshall-segéllyel mérhető uniós támogatások elakadását éppen a liberális demokrácia értékeinek háttérbe szorítása, olykor semmibe vétele okozza. A külső források hiánya nyomán az ellen-globalizmus féktelen központosítása csak az úgynevezett Nemzeti Együtműködés Rendszerét tudta hízlalni, az igazi versenyképességet nem. Így jutunk vissza a valóságtól elszakadt ideológiától a mindennapokhoz, ahol nem az arisztotelészi „bizonyos érdemesség”, hanem a lojalitás vezérli a javak kiosztását, s nem a verseny, hanem a rendszerré emelkedő korrupció az úr.
Beteljesedőben az ideológia bosszúja: minél merevebben ragaszkodnak hozzá, annál nagyobb a csőd.
