A sajtószabadság napja és a mindennapok szabadsága
Martin József írása
Biztosan nem kell várni 2025. május 3-ig, amikor a különféle intézmények ismét közreadják, miként áll a sajtószabadság ügye a világ országaiban. Addig is lesznek felmérések, s azok aligha tartalmaznak majd megrendítő meglepetéseket, hiszen a képlet évtizedek óta ismert: ahogyan a Riporterek Határok Nélkül idei kutatása is mutatta, ezúttal is az észak-európai országok - nevezetesen Norvégia, Dánia, Svédország, Hollandia, Finnország és Észtország - dicsekedhetnek a legszabadabb médiával, a sajtós mindennapok szabadsága itt a legnagyobb. Mellbevágóan meghökkentő és elgondolkodtató ebben a sorban az észtek kiugró helyezése: diktatúra náluk is volt, a szovjet fennhatóság alatt ők még országuk formális függetlenségét is elveszítették, s ugyanazokban az években hagyták maguk mögött az egypárti diktatúra tervgazdaságát, mint mi, ráadásul ugyanabban az évben, 2004-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz.
És ők ma a hatodikok a ranglistán, míg a magyarok az öt mutatót vizsgáló sajtószabadság-index százas skáláján 63 pontot kaptak, ami a globális lista 67. helyéhez volt elég. A 180-as világrangsorban ez nem is olyan rossz hely, de az Európai Unióban sereghajtók vagyunk, nálunk rosszabb helyezést csak Málta és Görögország ért el; tudhatjuk azt is a felmérésből, hogy a románok és a szlovákok mellett immár a bolgárok helyezése is jobb, s az sem titok, hogy a visegrádi négyek átlagos pontszáma 72, tehát csaknem tízzel magasabb a magyar adatnál. Mindez laikusnak és kutatónak, olvasónak és hírlapírónak egyaránt közismert, talán már azt is mondhatjuk, hogy a könyökünkön jön ki. Akkor viszont használjuk a fejünket is, és tegyünk valamit hozzá: a helyzet mégsem ennyire siralmas, nem mintha a mérések ne igyekeznének a lehető legpontosabb látleletet adni a magyar sajtóvilág teljességéről, a politikai és gazdasági összefüggésekről, a szociokulturális keretrendszerről, a jogi kontextusról, valamint a biztonságról.
Csakhogy az adatok az egész magyar médiavilágra vonatkoznak, s elfödik azt, hogy a sajtónak az a része, amely próbálja megőrizni autonómiáját és amely a különféle felmérések alapján nagyjából a teljes tömegtájékoztatás egyötödét teszi ki, elhanyagolhatatlan szereplője és bírálója lett a keménykezűségre, egyenirányításra és központosításra olyannyira fogékony Orbán-rendszernek. Helyénvaló arra emlékeztetni, hogy a 14 éves Fidesz-kormányzás eddigi legnagyobb politikai megrázkódtatását hozó kegyelmi botrány idei kirobbantásában a 444. hu egyik jószemű riporterének volt jelentős szerepe, de az RTL nézői is láthattak riportot a bicskei gyermekotthonról, vagy éppen a hvg. hu is közölt egy idevágó dokumentumot, igaz, ez erőteljesen megosztotta a közvéleményt, sőt magát a lapot is. A részleteket mellőzve és a kegyelmi botrányon túllépve annyi bizonyosan megállapítható, hogy számos olyan neuralgikus pontja van a mai magyar valóságnak, amelynek feltárásában és elemzésében az a bizonyos egyötödnyi média – az atlatszo. hu-tól a Magyar Hangig, a telex. hu-tól a Népszaváig és a 24.hu-ig vagy éppen a Klub Rádióig - szakszerűen és tárgyilagosan vesz részt. Kevesebbet tudnánk a korrupcióról, a közbeszerzésekről, a hirdetési piac eltorzításáról, a közmédia valódi működéséről, a NER-világ nagyzoló pazarlásáról és még sok minden másról, ha a még mindig autonóm módon működő médiumok munkatársai nem dolgoznának lelkiismeretesen, legjobb szakmai tudásuk szerint. Mindezt teljesen elfödik a magyar sajtószabadság megnyomorításáról szóló és a liberális demokráciákhoz mért szégyenteli lemaradásunkat rögzítő listák. De tényleg teljesen?
A Riporterek Határok Nélkül munkatársai alighanem megsejtettek valamit a rangsorok számai mögött rejlő összetett valóságból: szerintük Orbán világában a „független média megtanult túlélni”, mi több a társadalom egy részének támogatásának köszönhetően talán még gazdaságilag is erősödött. Meglehet, hogy ez túlzás, de az egyötöd fáradságos és sok kitartást igénylő küzdelmei mintha igazolnák Goethét, mert szerinte a szabadságot csak az érdemli meg, akinek azt mindennap ki kell vívnia.
Martin József
