A "Délmagyar" einstandolása
Lengyel András írása
A „Délmagyar” einstandolása
Terjeng a hír, Szeged legrégibb s csakugyan nagy múltú napilapját, a több mint száz éve élő Délmagyarországot (amelyet a szegediek familiáris alapon csak „Délmagyar”-ként emlegetnek), a kormányhoz „közel álló” üzleti körök hamarosan fölvásárolják, hogy ezzel is ellehetetlenítsék az „ellenzéket”. (A választások nagyon közelednek, rendet kell rakni a választók fejében.) E hírt, természete szerint, nincs módom ellenőrizni – sem a kormánnyal, sem a hozzájuk közel állókkal nem vagyok beszélő viszonyban. Amit azonban tudhatunk róluk, az nagy mértékben valószínűsíti e hírt: elég, ha a Népszabadság – a nem különösebben jó Népszabadság – sorsára gondolunk.
S ez a politikai megfontolások alapján készülődő „üzlet” nem hagyható szó nélkül. Mint szegedinek, aki ugyan nem itt született, de – ahogy Bálint Sándor mondta rólam – itt nem gyüttment, hanem „gyütt maradt” lettem, s mint akinek eddigi élete jórészt azzal telt el, hogy Szeged múltját, kultúráját igyekeztem bemutatni, urbi et orbi, e barbarizmus ellen tiltakoznom kell.
Elég régóta olvasok és írok ahhoz, hogy véleményemet szalonképes regiszterben is meg tudjam fogalmazni, ám ez most hiba lenne. Most úgy kell fogalmazni, hogy azok, akik e tervet kieszelték, megvalósítására a döntést meghozták, s azok is, akik e tervet „realizálják”, megértsék s ne legyen módjuk, ügyes kamunikációval, a maguk érdekei szerint átértelmezni a tiltakozást. Tehát a lehető maximális pontossággal csak azt mondhatom: A jó kurva anyátokat! (Sejtésem szerint ezt a kocsmai idiómát Felcsúton is pontosan értik.)
De nemcsak az „üzlet” nyélbe ütőinek kell üzennünk. Azoknak is, akik, mint potenciális olvasók érdekeltek a dolgok kedvező alakulásában, ám nem rendelkeznek azokkal a sajtótörténeti ismeretekkel, amelyek birtokában ez az üzlet megítélhető.
Nos, röviden valamit a Délmagyarról. A lap mindig, története legrosszabb, a történelem viharainak leginkább kitett nehéz periódusaiban is a tágan értelmezett baloldal lapja volt. Olyan, újságíróként is dolgozó írók, mint Juhász Gyula és Móra Ferenc, s olyan nagy újságírók, mint a sírját már a zsidó temetőben sem fellelhető nagy szerkesztő, Frank József, vagy munkatársai: Magyar László, Vér György, Lengyel Vilma s társaik tették naggyá. A lap fénykorában, az 1923/25 és 1938 közötti években, mások mellett, József Attila és Radnóti Miklós is publikált itt – egyik betiltását, részben, éppen József Attila nevezetes, Horger Antal által is nehezményezett pályafordító verse, a Tiszta szívvel közlése miatt szenvedte el. S elmondható, a lap több mint száz éves története során, legalább alkalmilag, minden számottevő szegedi tollforgató publikált hasábjain. Hogy újabbakat is emlegessek: Baka Istvántól Darvasi Lászlóig, vagy Bálint Sándortól Ilia Mihályon át Tóth Béláig, s tovább, a legfiatalabbik generációig. S volt, aki hosszú-hosszú ideig a Szegedre nevelés „műfaját” is megteremtette és művelte itt, hadakozva mindennel és mindenkivel, még saját, sokszorosan kiérdemelt presztízsével is. (Péter László, mert róla van szó, még ma, évekkel túl a kilencvenen, ereje fogytán sem állja meg, hogy ne reflektáljon arra, ami Szegeden történik.) A Délmagyar, helyben, nemcsak befestékezett rotációs papír, de, ezen túl, egy „szabad szószék” is: még messziről ide került tulajdonosai is hamar rájönnek, hogy üzleti krédójuk ellenében is hagyni kell a saját hagyomány érvényesülését, mert így a „szó kiforogja magát”, s ez még üzletileg is hasznos.
A Délmagyar Szegeden nem egy lap a sok közül, hanem „a” lap. Minden szegedi dolog legfőbb és leghatékonyabb közvetítője, médiuma. Ha rólam a legnagyobb, legtekintélyesebb amerikai újságban vagy magazinban tíz Nobel-díjas megírná, hogy mennyire okos vagyok, vagy az éppen soros amerikai elnök biztosítana elismerő véleményéről, ezek a „kommunikátumok” helyi tekintélyem szempontjából nem érnének föl a Délmagyar egyetlen pár soros, velem kapcsolatos híradásával. Szeged elég nagy, s ugyanakkor elég kicsi város ahhoz, hogy itt az emberek még figyeljenek egymásra, dolgaikra, s a figyelem e fönntartásában a legfontosabb eszközök egyike még ma is a Délmagyar. Probatum est.
E mentálhigiéniás szerepbe az orbáni–habonyi „csodafegyverrel”, a programos félrevezetés stratégiájával belerondítani, megbocsáthatatlan bűn lenne. Olyan bűn, amelyért elkövetői a történelem szemétdobjára kerülnek.
(-el -ás)
